nemangyal

Kiállhatatlan.

Ilyen vagyok magamnak és a barátaimnak, ha valakibe belezúgtam. Miért nem ír, miért nem hív, miért mondta ezt, miért nem mondta azt, miért nem válaszol rögtön. Talán az utóbbi miatt őrülök meg leginkább, pláne ha látom, hogy online mocorog több fórumon is. Úgy... erre van ideje, rám meg nincs. Ennyire vagyok fontos neki. Az önértékelésem darabokban, és mindenből azt olvasom ki, hogy nem akar tőlem semmit, legfeljebb egy kis vért szívni.

Örök csapda. Mert lehet, hogy valóban így van. Mert önmagamból indulok ki. Én így viselkedem azzal, aki nem igazán érdekel. Például nem válaszolok, vagy csak jóval később. Úgy érzem, tudok olvasni a jelekből. Muszáj, mert annál szánalmasabb kevés dolog van, mint mikor valaki minden alap nélkül reménykedik, és képtelen szembenézni a ténnyel, hogy nem kell a másiknak (eléggé).

De az is lehet, hogy érdeklem, csak én magam bizonytalanítom el a hűvösségemmel. Mert a másik felé nincs hiszti. Nincs olyan, hogy mért nem hívtál, mért nem válaszoltál rögtön, miért nem mondtad ezt vagy azt. Odafele megy a megértés. Az elfogadás. A másik akaratának és döntésének maximális elfogadása. Pláne ha van valakije. Az a másik kell? Rendben. Ma a másikkal leszel? Jó, akkor majd holnap sörözünk. Akkor is? Hát akkor majd holnapután vagy jövő héten. Itt sem vagyok, ha úgy akarod. Önmagam vágnám pofán, ha bármi rosszat mondanék a másikról. Mindezt azért, mert én is ezt várom el. Hogy tiszteljék a döntésem. Vegyenek emberszámba. Csupa ilyen blőd dolgot...

...

Három közeli barátom szajkózza, hogy hajtsak rá. Én pedig nem értem, hogy mire föl, mikor van valakije. Egy hete elmondtam neki, hogyan érzek. Azóta is a másikkal van. Ennyi.