Vajon
az normális, hogy a kapkodva levegőt vevős sírógörcs közben
tárgyilagos hangon közvetítem magamnak, hogy mit érzek? Hogy mi
történik velem. Hogy sokkal rosszabb is lehetne. Hogy ne rinyáljak,
mert el is árulhatott volna. Megcsal és lelép és röhög a
nyomoromon.
Persze
ezt még mind megteheti, más sorrendben. A lelépésen mindenesetre
túl vagyunk.
Két hónap, és még
mindig összegörnyedve bőgök a kanapénak dőlve, pedig csak egy
hülye Pitbull szám ment a rádióban, akárcsak májusban, mikor
meggysört ittuk a Neoban, és már tudtam, hogy el fog menni, és
jelen időben irigyeltem magam, mert tudtam, hogy pár hónap múlva
nyüszíteni fogok egy olyan pillanatért, mikor 3 centire van tőlem,
és nem 10 000 kilométerre.
Ez a 10 000 km éppen
most nő kimondhatatlanná. Ha ennél messzebb menne, már voltaképp
közelítene.
Ég a szemem, alig látom,
hogy mit írok. Fáradt vagyok. Minden mázsákkal nehezebb, mióta
nem érint meg a nap végén.
Különben meg ne sajnáltassam magam, majd akkor lesz kegyetlen lennem, ha már nem szeret.
Közben dühítem is magam. Miért zavar, hogy az anyám olyan fafejű és merev, hogy a mai napig nem fogad el
engem? Hogy nem vesz rólunk tudomást? Mi szükségem az áldására?
Nőjek fel, szarjam le. Legyen ez egy életfeladat.
Minden
mázsákkal nehezebb, mióta nem érint meg a nap végén.
Minden nap eszembe jut,
hogy jobb lenne nem szeretni tovább, majd javítom magam: nem jobb
lenne, legfeljebb könnyebb.
Kiégnék nélküle, de
nem ezért van rá szükségem, hanem mert szeretem.
Vagy mert szeret, és
általa talán magam is megszeretem, ami nélkül nem tudom szeretni.
Önmagam nem létező
farkába harapok.
