A második lány klasszikus egyéjszakás kaland.

Lemész az Ösztrosokkra, odaköszönsz az ismerősöknek, sóhajtva megállapítod, hogy az a sapkás csaj még mindig baromi helyes, és persze továbbra is közömbös feléd, odamész a többiekhez, köztük ott az "exed", és pár ismeretlen, az egyik kis barna szemüveges, észreveszed, hogy figyel, rámosolyogsz, unod a zenét, aztán mégis jön egy jó szám, táncoltok, közeledik a kis barna, aztán már átöleled, attól fogva nem megy mellőled, elkíséred sört venni, iszod a magadét, megcsókol a pultnál, aztán már csak a szája van, és a dereka, a nyaka selyme, a haja az ujjaid közt, eltelik egy óra, talán másfél, megkérded, leléptek-e, igent mond, látod, hogy erre várt, odaintetek a többieknek, fogja a kezed, beszélgettek, míg hazaértek, hátulról átölel, ahogy nyitod a zárat, a macska az előszobában kajára vár, a lány pedig arra, hogy levetkőztesd.

Már a vastag sötétkék függöny sem tagadhatja le, hogy jön fel a nap. Nem haragszol, ha nem alszom itt? Dehogy bébi, nincs semmi baj. Nézed, ahogy öltözik, elmented a telefonszámát, kéri, hogy csörgesd meg. Az ajtóban visszafordul. Mikor találkozunk? Nem tudom, majd megbeszéljük.

Nem értem, hogy honnan ered nálam az "egyedül hazatérés romantikája".

És nem csak a megérkezés, hanem már az út is felszabadít. Akár péntek délelőtt, ahogy Csepelről, E-től jöttem haza, összekócolt hajjal, az ölelés illatát hordozva magamon - néztem az árnyékom, ahogy halad előttem a járdán, elrejtett a légyszerű napszemüveg, és a végtelen szabadság érzete éppúgy megrészegített, mint előtte néhány perccel a reggeli, kapkodó szeretkezésünk összes mozdulata.

Most is vele voltam, egy külvárosi "garden partin", de érezte, hogy ma nem aludnék vele (ahogy két hete nem akarta meglátni ugyanezt, buliból hazajövet), így a Ferenc körútnál váltunk el, onnan jöttem egyedül, és hálával néztem fel az esőre, hogy teljesen átáztatta az ingem, lemosta a fekete szemfestéket, és begöndörítette a kivasalt hajamat - és már tudom, hogy ez nem a nők ellen szól, és nem is a férfiak ellen, ez csakis rólam szól:  én akartam egyedül lenni - és talán most szívesen megdugtam volna E-t (mikor nem?), de a holnapi ébredés egyedül töltött percei elmossák a hiányát.

Lehetne bűntudatom, de képtelen vagyok kicsikarni magamból. Majd ha megszeretek valakit, máshogy lesz, és ha majd ő teszi velem ugyanezt, mert nem szeretett belém, fájni fog, de emlékezni fogok magamra, és akkor talán elfogadom, hogy a viszonzott szerelem az élet egyik legnagyobb, ritka szerencséje, ami nem adatik meg mindenkinek.

A vágynak nincs határozott tárgya, míg nem vagy szerelmes. 
Mint a kamaszfiú, akinek szinte bármelyik nő jó, prédára lesek mindenhol.

Négy hét ismeretség után elértem, hogy (újra) hetero akar lenni. Pedig tudhatná, hogy a pasik többsége még ilyenebb, mint én.

Nem mintha olyan bonyolult lenne: a régi nevemmel könnyen megtalálható és beazonosítható voltam, ami részben az én hibám, hiszen túl sok helyen használom már. Ezentúl jobban rejtőznék. Éppen ezért szólok: ha a régi nevem felbukkan bárkinek a kommentjében, törlöm.

És miért "nemangyal"? Csak. Úgy tűnik, jelenleg csak valami ellenében tudom meghatározni magam... bla bla bla. Szóval az ékezetes és a nem magyar szavakat kizártam (így nem lettem "márnemangyal" vagy "nomoreangel"), tulajdonnevet nem akartam, azaz megfelelőt sehogyse találtam, szóval lett ez. Legfeljebb majd ezt is lecserélem, ha újra angyalka leszek.

Kellett ez nekem? - kérdem magamtól az üres bejegyzésszerkesztő előtt küszködve. Mi lenne, ha egyszerűen csak nem gondolnék az írásra. Ha hagynám, hogy egyedül az emlékezetem őrizze a napjaimat. Ami kiesik, az hadd menjen. Biztos nem véletlenül felejtek el olyan sok mindent.

Mindegy, most már belekezdtem. Azaz újra. Majd ha lesz kedvem, azt is megírom, miért jöttem át.