2013. május 3., péntek

Ambivalens.
Egyik pillanatban azt gondolom, hogy kész csoda, hogy ennyi ideig tartott, hogy ennyi ideig el bírt viselni, meg én őt, hiszen túlságosan különbözünk. (Szerintem ez számít, szerinte nem - tehát ebben is más a véleményünk.) A másik pillanatban pedig hogy nem lehet vége, hiszen egyikünknek sem volt még ilyen jó és mély soha, összetartozunk, ami örökké tart. 

Aztán köszönöm az életnek, hogy átélhettem végre én is, hogy azt szeretem, aki szeret. A túlságosan is kurta bakancslistám egyik legfontosabb pontját kipipálhatom.

Utána pedig elkönyvelem az utolsó rohadéknak, mert elhagy. 

Ezek a gondolatok 3-4 percenként képesek váltani egymást, ezért szoktam zokogva és káromkodva cipőt kötni mostanában. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése