mégis azt kell mondanom, hogy bár nehéz időszakon megyek keresztül, újra kezdem jól érezni magam a bőrömben. valami átkapcsolt bennem pár hete: egyik napról a másikra érthetetlenné vált számomra, hogy miért utáltam magam az elmúlt pár évben. talán elértem a mélypontot, nem tudom. a szociofóbiám is olvadni látszik, és újra elkezdtem emberek közé járni. 

mostanában inkább dühös vagyok és szomorú. egyszer ez, egyszer az, és ettől a libikókától kezdek nagyon elfáradni. úgy érzem, parkolópályára állítottak egy éve, és minél inkább visszatalálok magamhoz, annál szűkebbnek érzem ezt a szerepet. 

ahogy meguntam a depressziót, meguntam a várakozást is. 

még soha ilyen boldogtalan nem voltam ebben a kapcsolatban, mint az elmúlt pár hónapban, pláne hétben - a fizikai távolság már eltörpül az érzelmihez képest

a türelmem és megértésem utolsó morzsáit élem fel, ő pedig már hazudni sem hajlandó, hogy minden rendben lesz

talán hullámvölgy, talán a lejtő teteje

mikor elkezd hatni a Xanax, enyhítve a görcsöt a gyomromban és csitítva a szélvihart a fejemben: ez okozza a legnagyobb örömet mostanában

folyton a rák különféle fajtáitól rettegek, holott most szállították be a második női felmenőmet a pszichiátriára, és egy harmadiknak is már rég ott kellene lennie 

paranoid dühöngő őrültek leszármazottja vagyok

nah ha valakihez nincs türelmem, mikor rossz passzban vagyok, az az anyám.

biztos jót akar a hozzászólásaival, csak nem látszik.

Nem szabadna két hónapra egyedül hagynia a gondolataimmal, ki tudja, merre fognak kanyarodni.

Vajon az normális, hogy a kapkodva levegőt vevős sírógörcs közben tárgyilagos hangon közvetítem magamnak, hogy mit érzek? Hogy mi történik velem. Hogy sokkal rosszabb is lehetne. Hogy ne rinyáljak, mert el is árulhatott volna. Megcsal és lelép és röhög a nyomoromon.

Persze ezt még mind megteheti, más sorrendben. A lelépésen mindenesetre túl vagyunk.

Két hónap, és még mindig összegörnyedve bőgök a kanapénak dőlve, pedig csak egy hülye Pitbull szám ment a rádióban, akárcsak májusban, mikor meggysört ittuk a Neoban, és már tudtam, hogy el fog menni, és jelen időben irigyeltem magam, mert tudtam, hogy pár hónap múlva nyüszíteni fogok egy olyan pillanatért, mikor 3 centire van tőlem, és nem 10 000 kilométerre.

Ez a 10 000 km éppen most nő kimondhatatlanná. Ha ennél messzebb menne, már voltaképp közelítene.

Ég a szemem, alig látom, hogy mit írok. Fáradt vagyok. Minden mázsákkal nehezebb, mióta nem érint meg a nap végén.

Különben meg ne sajnáltassam magam, majd akkor lesz kegyetlen lennem, ha már nem szeret.

Közben dühítem is magam. Miért zavar, hogy az anyám olyan fafejű és merev, hogy a mai napig nem fogad el engem? Hogy nem vesz rólunk tudomást? Mi szükségem az áldására? Nőjek fel, szarjam le. Legyen ez egy életfeladat.

Minden mázsákkal nehezebb, mióta nem érint meg a nap végén.

Minden nap eszembe jut, hogy jobb lenne nem szeretni tovább, majd javítom magam: nem jobb lenne, legfeljebb könnyebb.

Kiégnék nélküle, de nem ezért van rá szükségem, hanem mert szeretem.

Vagy mert szeret, és általa talán magam is megszeretem, ami nélkül nem tudom szeretni.

Önmagam nem létező farkába harapok.  

Ambivalens.

Egyik pillanatban azt gondolom, hogy kész csoda, hogy ennyi ideig tartott, hogy ennyi ideig el bírt viselni, meg én őt, hiszen túlságosan különbözünk. (Szerintem ez számít, szerinte nem - tehát ebben is más a véleményünk.) A másik pillanatban pedig hogy nem lehet vége, hiszen egyikünknek sem volt még ilyen jó és mély soha, összetartozunk, ami örökké tart. 

Aztán köszönöm az életnek, hogy átélhettem végre én is, hogy azt szeretem, aki szeret. A túlságosan is kurta bakancslistám egyik legfontosabb pontját kipipálhatom.

Utána pedig elkönyvelem az utolsó rohadéknak, mert elhagy. 

Ezek a gondolatok 3-4 percenként képesek váltani egymást, ezért szoktam zokogva és káromkodva cipőt kötni mostanában. 

Íráskedv még mindig nincs.

Addig is ott a tumblr-em. 

2 év és 4 hónap (+ 2 nap), az ember esze megáll.

Egyelőre nem tudom importálni a freeblogos bejegyzéseket ide. Majd lesz valami.